Úristen, anya lettem!

Myreille

A 36. héten még nem gondoltam a szülésre, bár a helyzet igencsak fokozódott. Már egy hete figyeltem, hogy a kölyök napi háromszor mocorog-e – rendes kölyök, az anyja megnyugtatására szinte egész nap mocorgott –, illetve az orvos rémisztően komoly utasításokat adott: ha nem mocorog, akkor azonnal irány a szülészet; ha elfolyik a magzatvíz, irány a szülészet; ha ötpercesek a fájások, akkor irány a szülészet. Szóval a szülés nem egy távoli és nagyjából valószínűtlen esemény volt, hanem a nyakamba lihegett, és bármikor elkaphatott.

Tapasztalt anyák nyugtatgattak, pedig nem is voltam ideges, és a realitás talajába döngöltek: fájni fog, és az első három hónap nagyon kemény lesz. Azonban a kemény figyelmeztetések után tekintetük a végtelenbe révedt, saját emlékeik között időztek, és a legboldogabb mosollyal, amelyet életemben láttam, hozzáfűzték, hogy „de jó lesz neked”. Elhittem nekik. Hinni akartam nekik, bár elképzelhetetlen volt, hogyan is lesz jó nekem a szülés után meggyötört testtel, háromóránkénti etetéssel és sajgó mellel.

Nem tudtam és nem is akartam elképzelni a szülést, és egyetlen gondolat tartotta bennem a lelket, mégpedig az, hogy akármi is történik, az nem tart egy napnál tovább. Intimtornáztam bőszen, hogy minél kisebb vágással megússzam az elkerülhetetlent, és beszereztem néhány homeopátiás bogyót, hogy gyorsabban gyógyuljak. A 39. hétig nem is gondoltam a császármetszés lehetőségére, viszont a kölyök lelkesen növekedett, és bár irányban volt, magasan. A 40. héten bódulat kerített hatalmába. Nem féltem a szüléstől, és végre elérkeztem ahhoz a mérföldkőhöz, hogy már vártam a fiam születését. Szerettem a terhességet, és életem egyik legboldogabb időszakaként tartottam számon, de tudtam, elértem a végére, és most egy új fejezet kezdődik.

Én, aki általában akaratos és önfejű vagyok, igen gyorsan megadtam magam, és megegyeztem magammal, a fiammal és az univerzummal, hogy a kölyök úgy születik meg, ahogy ő akar. Minden erőmmel segíteni fogom, de az utat ő választja meg, ő dönti el, hogyan lép ebbe a világba. És miközben a fiam arról döntött, hogyan szeretne megszületni, elolvastam mindent a szoptatásról, mert rendes anyához illően én már a következő lépéssel voltam elfoglalva.

A szülésről általában a nők úgy beszélnek, mint egy fájdalmas, ám boldog és szent pillanatról, nekem viszont a kabaré jutott, amit egy cseppet sem bánok. A humor ugyanis nélkülözhetetlen az élethez.

A gyereket kifejezetten jó stílussal áldották meg az égiek. Miután az anyja 12 órát vajúdott vele, a császármetszést választotta – most majd bujkálhatok vele sötét csövekbe, meg ilyenek –, és 2008. augusztus 26-án pontosan 10.00-kor megszületett. Beceneve Doxa, és már most elkezdtem spórolni, hogy huszadik születésnapjára egy Doxát vegyek neki. A kölyök Szűz, mint a nagyapja és a dédapja, óriási barna hajjal – nem véletlenül mutatta az ultrahangos orvos a koponyája körül lebegő pihéket –, 61 centiméteres hosszúsággal és 4120 grammos súllyal született. Most már igen készségesen elismertem, hogy a zöldségesek mindent tudnak, és a postáskisasszonyok szeme is éles, mert valóban nagy baba.

A szülésről három emléket őrzök.

Az első élményem: Egész életemben attól rettegtem a legjobban, hogy egy tűt szúrnak a gerincembe, de olyan szerencsés vagyok, hogy kifogtam a világ legjobb aneszteziológusát, aki annyit és olyan lelkesen dumált, hogy időm sem volt nagyon megijedni. A bőgés persze ment, amelyet egyrészt felkavarodott lelkiállapotom számlájára írtam, másrészt a terhesség utóhatásának tudtam be. Szóval ott feküdtem a műtőasztalon, leginkább csukott szemmel, de aztán elhatároztam, hogy erős vagyok és körülnézek. Amikor kinyitottam a szemem, az aneszteziológus felkiáltott, hogy „milyen szép kék szeme van! De miért sír? Az örömtől, a bánattól vagy a hagymapucolástól?” Utólag nagyon karakánnak tűnik, de fogalmam sincs, akkor hogyan volt kedvem viccelődni, de kapásból a hagymapucolásra fogtam a dolgot.

A második élményem: Az aneszteziológus közvetíti az eseményeket, hogy mindjárt kint a válla a gyereknek, én meg közben nézem az órát, mert legalább azt tudjam, mikor született a gyerekem, és csak reménykedem, nem késik vagy nem siet az óra. Tíz óra és gyereksírás, majd arra leszek figyelmes, hogy három nő egy újszülöttet fürdet, vizsgálgat, és akkor kapcsolok csak, hogy „úristen, az ott az én fiam!”. Néhány perc múlva oda is hozzák hozzám. Kezem lekötve, nem tudom megölelgetni, a könnyektől alig látom, így csak annyit sikerül kinyögnöm háromszor, hogy „helló!”. Amíg engem stoppolnak, elviszik a fiam felöltöztetni, majd megint visszahozzák, megint hellózok neki, és akkor mindenki gratulál nekem, és megyünk a kórterembe.

A harmadik élményem: Tolnak a kórteremhez, az ajtóban ott áll a férjem, amint meglátom, elbőgöm magam. Ő pedig a „lehet, hogy nem jó ruhát adtam rá…” végtelenül romantikus mondattal fogadja a fia anyját.

Újabb példa a sors humorára. Hónapokkal korábban én izzadtam a gyerekruhák okozta fejtörés miatt, most a gyerek apja is belekóstolt, milyen is a magyarok istene. Zsombor születése után a szülésznő egy bodyt és egy rugit kért tőle, és bár fogalma sem volt, hogy egyik és másik mi fán terem, abban biztos volt, hogy a táskában ilyenek találhatók. Kértek még tőle egy sapkát is, de azt könnyen felismerte.

Kicsit később a csecsemős nővérek behozták a fiamat, levetkőztették, és a mellemre tették. Én még mindig nem tudtam mozdulni az érzéstelenítés miatt, a kölyök viszont élelmesen a mellem felé vetette magát. Szó szerint vetette. Először meglódította a fejét, majd utánagörgette a testét. A személyzet kicsit segített neki, így nagy boldogságba keveredtünk. A gyerek a mellemet szopta, én meg a változatosság kedvéért megint bőgtem.

Egyébként a gyereken tökéletes ruha volt, és amikor megláttam, az sem érdekelt, hogy majdnem „kibeleztek”, és egy tűt döftek a gerincembe.