Idegenek

Dr. Bettye M. Caldwell, Ph.D. , Gyermekgyógyász-professzora a gyermekfejlődés és oktatás területén

Mind azt szeretnénk, hogy gyermekeink társaságkedvelőek és barátságosak legyenek, és elfogadják a csalágtagok és barátok szeretetét és gondoskodását. Egy olyan gyermek, akinek a kötődése egyetlen emberhez (általában az anyához, de néha az apához) olyan erős és kizárólagos, hogy keserves sírásban tör ki az adott személy távollétében, egyszerre hízelgő, de bosszantó is. Ha mi vagyunk a kötődés tárgya, akkor ez híezelgő számunkra, és azt mondjuk magunknak: „Milyen csodálatos, hogy a gyermekem ennyire ragaszkodik hozzám.” De nagyon bosszantó, ha egy gyermek egész délelőtt csak sír, ha babysitter vigyáz rá vagy bölcsődében marad. És ha ez még akkor is így van, mikor a gyermek eléri az iskolás kort, akkor ez egyenesen zavaróvá, és talán dühítővé is válik számunkra. „Mitől fél ennyire?” – kérdezzük magunktól. De mi a helyzet az ezzel éppen ellentétes gyermekekkel: azokkal a babákkal, akik bárkivel elvannak, azokkal az iskolásokkal, akik minden idegen felnőtthöz odamennek a repülőtéren és beszédbe elegyednek, azokkal az általános iskolásokkal, akik eltűnedeznek a plázákban és nagyobb gyerekekkel szeretnek beszélgetni? Ilyen gyerekek is vannak, és bár látszólag nincsenek félelmeik vagy aggodalmaik, nekik is szükségük van a figyelmünkre.

Egy bizonyos módon ők a szüleik kétlábon járó elismerései: megbíznak a szüleikben, és ezt a bizalmat általánosítani tudják az összes emberre, akivel csak találkoznak. Egyes társadalmakban ez az alapkultúra része; minden felnőtt minden gyermek szülőjének tekinthető, és elvárják tőlük, hogy a kultúrának megfelelő viselkedésmintákat tanítsanak a gyerekeknek. Ilyen csoportokban olyan gyerekeket találhatunk, akik sok felnőttől elfogadják a gondoskodást és segítséget, nem csak a szülőktől, akik kevés, vagy egyáltalán semmilyen tipikus elszakadási aggodalmakat nem mutatnak.

A tökéletes világban minden gyermeket ilyennek szeretnénk látni, és minden felnőttől azt várnánk, hogy szükség esetén a gyermek pótszüleinek tekintsék magukat. De sajnos a világ nem tökéletes, és azokra a gyerekekre, akik túl barátságosak az idegenekkel, veszélyek leselkedhetnek. És ahogy az újságokban olvashatjuk, ezek a jelenetek időnként szívet tépő tragédiákba is torkollhatnak. Az egyik legszomorúbb eleme az ilyen helyzeteknek, hogy a szülők időnként soha nem tudják meg, hogy mi is történt gyermekükkel, és éveken át remélik, hogy gyermeküket megtalálják és visszakapják.

Arkansasban egy Morgan Nick nevű kislány tragikus esetével keresték fel nemrégiben az egyik szervezetet, aki a helyi eltűnt gyermekek felkutatásában segít. Morgan 6 éves korában a legvalószínűtlenebb helyről tűnt el – egy baseball-meccsről egy kisvárosban, ahol gyakorlatilag mindenki mindenkit ismer – és soha nem találták meg. Mivel az eltűnt gyermekek megtalálásának az esélye 72 óra elteltével rohamosan csökken, Arkansas összes rádió- és televíziócsatornáján közvetítik a gyermek részletes személyleírását és az eltűnés körülményeinek összes ismert részletét.

Hogy elkerülhessük az ilyen tragédiákat, a szülőknek néhány szabályt észben kell tartaniuk de úgy, hogy azért ne törjék le a gyermekek összes barátságos érzését. Én ötöt javasolnék:

1. Soha ne engedje az óvodáskorú gyermekét egy ismert felnőtt (vagy megbízható tinédzser) látótávolságán kívülre). Ez vonatkozik a kinti játékra is, hacsak az udvarnak nincs kerítése és kapuja. De még ekkor is gyakori ellenőrzés szükséges.

2. Ahogy a nyelvtudása fejlődik, tanítsa meg gyermekének az „idegen” szót. Amikor a szupermarketben a bevásárlókocsiban tolja a agyermekét, mondja el időről időre:”Ezek az emberek idegenek, olyan emberek, akiket nem ismerünk.” Néha tegye hozzá: „Rámosolygunk az idegenekre és beszélünk velük, de nem megyünk velük sehova”. Tanítsa meg gyermekének, hogy a legtöbb idegen kedves és jó ember, de néhányan nem azok. És mivel sokszor nem tudjuk megkülönböztetni őket, sokkal jobb, ha tartunk egy kis távolságot velük.

3. Soha ne hagyjon nyilvános WC-ben felügyelet nélkül kisgyermeket.

4. Tanítsa meg gyermekének, hogy soha ne száljon be idegen ember autójába – pl. ha egy-két percet késik és valaki felajánlja, hogy hazaviszi az iskolából. Figyelmeztesse, hogy ez nagyon szigorú szabály, “Még akkor is, ha a néni vagy bácsi azt mondja, hogy én kértem meg, hogy hozzon el téged”

5. A lehető legkorábban tanítsa meg a gyermeknek saját nevét és a telefonszámukat. (Meglepődne, ha tudná, hogy hány óvodás nem tudja a teljes nevét.)

Szívem szerint kiegészíteném még egy hatodik szabállyal is, de nem szeretnék felesleges félelmeket ébreszteni a gyermekekben. Viszont ha a környékükön történne Morgan Nick-éhez hasonló eset, beszéljen róla gyermekével, és emlékeztesse rá, hogy már beszéltek az ilyenek előfordulásának a lehetőségéről. Ezután ismételtessen el vele néhány szabályt.

És van egy #6. szabály: Ne ébresszen gyermekében olyan félelmet az idegenekkel szemben, hogy ha bármi is történne, ne merjen egy idegenhez hozzászólni és segítséget kérni. Mondhat valami olyasmit, hogy: „Tudod, lehet, hogy valahol meg kellett állniuk pisilni. A kislánynak segítségért kellett volna kiabálnia, vagy beszaladnia és megkérni a pénztárost, hogy hívja a 112-t.”

Az idegen-veszély valós, és meg kell tőle óvnunk gyermekeinket. De reméljük, hogy ezt megtehetjük anélkül, hogy félelmet és gyanút ébresztenénk a gyermekben minden ismeretlen személlyel szemben, aki csak a gyermek világában feltűnik.