Te az enyém vagy, azt csinálok veled, amit akarok!

Cigarettacsikkek nyomai, darabokra tört orrcsontok, kék-zöld foltok, de van, akit élve temettek el, megcsonkítottak, vagy épp dartstáblának használtak. Becslések szerint a nők harminc százaléka él fizikai, illetve lelki terrorban a rokonok, szomszédok néma asszisztálásával.

Jázmin egy éjjel esett be a krízisotthonba. Arca annyira szét volt verve, hogy orrát azonnal műteni kellett. Az asszonyt azonban még arra is hosszas rimánkodással tudták rávenni, hogy be merjen menni a kórházba. Tudta, azonnal rátalál a férje. Nem tévedett. Stoppal, majd tehervagonokban menekült el otthonról, csak azt tudta, mennie kell, amíg csak bírja. Akkor már öt éve élt bezárva, férje naponta űzte vele a legdurvább játékait. Volt, hogy kikötözte, máskor csaknem félholtra verte egy rúddal, addig, amíg be nem vallotta, ami hiába nem volt igaz, de a férj hallani akarta: tetszik neki egy másik férfi.

„Volt, hogy kikötözte, máskor csaknem félholtra verte egy rúddal, amíg azt nem mondta, még ha nem is igaz: tetszik neki egy másik férfi.”

Máskor három napra zárta a sötét pincébe, étlen-szomjan. És hiába vitte olykor kórházba a férfi asszonyát, a zárójelentésbe hol az került, hogy a létra zuhant rá, hol a motorháztető okozta a „figyelmetlen” Jázmin sérüléseit. Senkinek sem tűnt fel, hogy huszadszor is fura balesetek törték-zúzták a fiatal nőt.

A brutalitás minden képzeletet felülmúl

– Amikor hozzánk került, fogalma sem volt, mi történt körülötte a világban az előző öt évben. Csak rettegett, megnyugtathatatlanul. Sajnos nem alaptalanul. A brutális támadó ugyanis az alvilág egyik ismert személyisége, tényleg mindenhol rátalált. Már másnap a kórházban volt. Kiderült, hogy a kezelőorvost még az éjszaka fölhívta, már a gyerekei nevét is tudta, majd halálosan megfenyegette – emlékszik az utóbbi időszak egyik legmegrázóbb esetére Rácsok Balázs, a Magyar Ökumenikus Segélyszervezet Családok Átmeneti Otthonának vezetője Miskolcon. Ő és kollégái még egy évig tudták segíteni Jázmin kimenekítését, végül sikertelenül. Az asszony eltűnt a szakemberek szeme elől. De minden képzeletet felülmúlnak azok a szörnyűségek, amiket a krízisotthon dolgozói nap mint nap megélnek. Volt olyan, hogy a férfi a nőt a fiával összekötözte, és dartstáblának használta őket, legutóbb pedig egy nemi csonkításos kísérlettel „büntetett” asszony kért tőlük életmentő segítséget.

– Előtte a pajtában kötötte föl a kezénél fogva, és a husánggal ütötte. Szántóföldeken át menekült végül hozzánk. A bírósági tárgyalás pedig csak egy újabb megaláztatás, kínszenvedés volt a nőnek, borzasztó volt látni, hogy a szembesítésnél a férfi minden apró ciccenésénél, kézfelemelésénél a nő valósággal kővé dermed. Hiába tagadott a férfi, bűnösnek találták, de így is csak öt évre szabadult meg tőle az ötgyermekes család – mondja a szakember, aki szerint sokat elárul a társadalom közönyösségéről az, ahogy a gyerekek „kimenekítésére” érkező segítőket fogadták a településen.

„Az anyák, feleségek nagyon sok esetben visszamennek. Egyrészt félnek, másrészt nem is igen tudnak boldogulni biztos anyagi támasz, és persze fedél nélkül.”

– Szinte az asszonyt tekintették a gyerekek rossztevőjének. Még az igazgató is arra agitált minket, hogy hagyjuk a nagymamánál a gyerekeket, persze elestek öt gyerek normatívájától. De mit is várhatna a bántalmazott, amikor még a polgármester is, amikor látja az asszony foltjait, joviálisan csak annyit mond: hát látom, megint nekiment a gereblyének – mondja Rácsok Balázs. De az anyák, feleségek amúgy is nagyon sok esetben visszamennek. Egyrészt félnek, másrészt nem is igen tudnak boldogulni biztos anyagi támasz, és persze fedél nélkül. Támogatásra többnyire már senkitől nem számíthatnak, ha volt is, eljátszották a család, barátok bizalmát, már nem is igen hinnének a bántalmazottnak. Amikor egy nő elmenekül, akár több száz kilométerre a lakóhelyétől, ott áll egymaga, akár még gyerekekkel az oldalán, nehezen látja a kiutat, hogy egyedül majd boldogulni fog.

„Mézeshét”-effektus, hatalmas virágcsokrokkal

Ráadásul a szörnyűségek után az esetek döntő többségében jön a „mézeshét” periódus, vagyis a bántalmazó mindent megtesz, hogy visszaédesgesse „áldozatát”, udvarol és eljátssza a megbánást. A nő pedig már egyébként is teljesen azonosult szerepével, ráadásul el is hiszi, hogy a hozzá fűződő kóros függőség, birtoklási vágy a szerelem, szeretet jele. Pedig annyit üzen csak: te az enyém vagy, azt csinálok veled, amit akarok.

„Mézeshét”-effektus

– Hihetetlen, de a bántalmazott nők még az otthonban is visszabújnak ebbe a szerepbe, próbálják kiszolgálni a többieket. Amíg ezen nem tudunk változtatni, szinte reménytelen a továbblépés – mondja a vezető, aki még egyetlen esetben sem látott olyat, hogy ha a menekülő visszament, rendeződött volna a helyzet, és ne folytatódtak volna a bántalmazások.

De ugyanilyen szkeptikus Urbán Erika, a Sorsunk és Jövőnk Alapítvány kuratóriumának elnöke. Amit ő lát, mint mondja, valóban a jéghegy csúcsa: nem az első, vagy akár sokadik pofont unja meg a menekülő, hanem szó szerint az életüket mentik már. A gyilkosság előtti utolsó pillanatban lépnek.

– El tudjuk képzelni, mit élt meg az az asszony, aki fél lábbal – az egyiket korábban már amputálták a súlyos sérülései miatt – menekült hozzánk olyan állapotban, hogy a másik lábát is azonnal amputálni kellett, belső szervei pedig úgy szét voltak verve, hogy szinte semmi esélyt nem adtak az orvosok arra, hogy a negyvenéves asszony túléli az átélt brutalitást. Bent is aztán már csak fogyott, s csak azon aggódott, mi lesz majd kamasz lányával. Egy hónap múlva meghalt – emlékszik az egyik legdurvább esetére a szociológus, akinek nem is kell nagyon gondolkodnia, hogy jöjjenek a szörnyű emlékképek.

Az asszonyé, akit a férje élve ásott el, csak szerencsére megijedt, és mielőtt a nő megfulladt, kiszedte a sírból, vagy azé, aki saját kezével szedte le a kislányát a kötélről, miután az apja fölakasztotta, a napokban pedig egy olyan nő kért segítséget, akinek egyetlen ép testfelülete sem volt az elnyomott cigarettacsikkektől, egyébként már a fél fülére megsüketült és kisagyi sérülései is voltak a sok ütéstől.

Megérdemlem a verést

„A bántalmazott nők nagy része elveszíti a személyiségét.”

Mindenki az áldozatot kezdi el hibáztatni: Miért ment hozzá, miért nem menekült, ha menekült, miért menekült, miért nem hagyta ott? A legegyszerűbb és leglogikusabb kérdés. És persze könnyű ítéletet mondani az asszonyok felett ahelyett, hogy az iskola, a lakóhely, a barátok, rokonok gondolkodnának el azon, mit tehettek volna. A bántalmazott nők nagy része elveszíti ugyanis a személyiségét.

– Azt gondolják, megérdemelték a verést, a bánásmódot, szinte már beépül az életébe és el is hiszi, hogy ez az élet rendje. Hiszik, hogy azért kíséri őket párjuk még a közértbe is, azért nem engedi, hogy találkozzon a barátaival, rokonaival, mert őt ennyire szeretik. Ráadásul ezek a nők elveszítik addigra a személyiségüket, maguk is elhiszik, hogy ők a felelősök – véli a szakember, aki szintén jól ismeri a hatalmas virágcsokrokkal érkező, könnyekig hatódó, megbánást tanúsító férjek képét, akik Urbán Erika szerint valóban minden követ megmozdítanak, trükköt bevetnek, hogy visszaszerezzék tulajdonuknak gondolt asszonyaikat. Pedig nincs szép újrakezdés. Segítség nélkül pláne.

„Ha az első pofon után valaki nem lépett azonnal, onnantól már nehéz a szabadulás. Többnyire tévedés azt gondolni, hogy az egyszeri és soha vissza nem térő eset. Mert nem, az elsőt követi a második, és utána egyre súlyosabb bántalmazás. ”

– Ezek az emberek nyilván pszichiátriai segítségre szorulnának, s már csak azért is kellene a kezelés, a szakmai támogatás, hogy a következő áldozatot megmentsünk. Van most nálunk egy olyan nő, aki az elől a férfi elől menekült, aki korábbi házasságában saját gyermekének a szemét verte ki. Mert sose felejtsük, hogy akár éri őket fizikai bántalmazás, akár csak szemtanúi a szörnyűségeknek, a gyerekek ugyanolyan, ha nem a legnagyobb áldozatai a családon belüli akár lelki, akár fizikai erőszaknak. Sosem felejtem el azt a kislányt, aki elmesélte, mit éreztek testvérével, amikor részegen dülöngélő apja árnyvonalait meglátta, ahogy este feküdt az ágyában: „amikor megláttuk, a húgom összepisilte magát” – mondta ezt a legnagyobb közönnyel – meséli Urbán Erika.

Lélekrombolás

Hogy mit él át az a nő, aki minden megtakarított pénzét egy drága sportcipőre költötte csak azért, mert a gumicsizma csíp, a bakancs meg pokolian fáj, amikor a férje rugdossa? Dr. József István, a Borostyánvirág Anyaotthon pszichológusa naponta találkozik az erőszak áldozataival. Ő is azt látja: szinte alig-alig van, akit ki tudnak húzni az áldozatszerepből, vagy erőt éreznek magukban, hogy továbblépjenek. A pszichológus szerint ha az első pofon után valaki nem lépett azonnal, onnantól már nehéz a szabadulás. Többnyire tévedés azt gondolni, hogy az egyszeri és soha vissza nem térő eset. Mert nem, az elsőt követi a második, és utána egyre súlyosabb bántalmazás.

Szerető társból fenyegető rém

Először csak a boltba nem mehet a másik egyedül, majd már sehová, csak hogy mindig együtt legyenek. Először csak azt mondja, mit vegyél föl, mert abban milyen szép vagy, majd lassan odáig fajul, hogy a szoknyáid apró cafatokban hevernek a padlón, csak azért, mert ő szeret. Más ne nézze a lábaidat! De miért? Birtoklás és büntetés.
Gyakori magatartás, talán a férfiak kicsit többször esnek ebbe a hibába. Mindannyian ismerünk olyan embereket, akiknek időre otthon kell lenniük, be kell számolniuk arról, hogy hol, mikor, kivel és milyen célból voltak távol. A basáskodó családfő paranoid, gyanakvó és féltékeny.

A pszichológiai erőszak az áldozat önértékelését töri apró – néha összerakhatatlan darabokra. Az evolúciós pszichológia szerint a személyiség önértékelési rendszerének az a feladata, hogy folyamatosan ellenőrizze a saját viselkedésünket, hogy melyek azok a megnyilvánulásaink, amelyekkel elfogadnak és elismernek minket, illetve amelyek miatt elutasítanak és kiközösítenek. Mi, emberek akkor vagyunk a legboldogabbak, amikor a számunkra fontos emberek elfogadnak és szeretnek minket. A másokhoz tartozás érzése a „túlélésünk” feltétele. Az önértékelés csökkenése a személyiség vészcsengője egyben. Ha jelez, akkor szeretetet, elfogadást, megbecsülést kell tankolnunk, és el kell kerülnünk az elutasítást. „A pszichológiai erőszak elkövetője erre az evolúciós törvényre építi stratégiáját: durva és megalázó, vagy éppen hideg és elutasító stílusával kiüríti áldozatának „önértékelési tankját” – számítva arra, hogy a lelkileg megsemmisített partner engedelmeskedik a belső késztetésnek, és mindent elkövet annak érdekében, hogy újra elfogadtassa magát.” (Ranschburg Jenő)

Valószínűleg a sor soha nem ér véget. Információnk szerint például az egyik népszerű magyar zenekar tagjának feleségét rendszeresen „menekítik” az egyik krízisotthon munkatársai az erőszakos férje elől, ahogy az egyik sportriporternek már két egykori felesége is tett feljelentést a férfi brutalitása miatt.